Vita, alkalmazkodás, szokásjog és a középvonal

Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban figyelem magam és a világot, és egy furcsa mintázat rajzolódik ki bennem: minél több információt látunk, minél több „tudás” áll rendelkezésre, annál kevésbé tűnik úgy, hogy valóban értjük a saját működésünket.

A vita nem véleményütközés, hanem keresés, megfigyelés, megértés

Sokak számára a vita ma azt jelenti: két vélemény találkozik, összecsattan, és a súrlódás majd „csiszolja” az igazságot. Én viszont azt érzem, hogy a vita mélyebb értelme nem a győzelem, hanem a visszafejtés.

Nem az a kérdés, hogy mit gondolsz, hanem az, hogy honnan jön a benned lévő gondolat.
Milyen tapasztalat, milyen tanítás, milyen félelem, milyen szokás, milyen belső történet az alapja?

A valódi vita számomra olyan, mint amikor két ember kézen fogva elindul visszafelé egy ösvényen:
• mikor hittük el először?
• miért lett fontos?
• mit védünk vele?
• mi történne, ha kiderülne, hogy nem úgy van?

És itt jön a fordulópont.
A vita ott omlik össze, ahol az identitás megszólal.

Amikor eltérő gondolatok jelennek meg két ember között, gyakran nem a logika kapcsol be először, hanem az identitás. Az identitás mögött pedig ott a félelem.

A félelem pedig nagyon sokszor két irányba visz:
• ego és uralkodás (támadok, mert így visszanyerem a kontrollt)
• bezárkózás (kivonom magam, mert túl sok a kitettség)

Ha ez megtörténik, hamar elfogy a türelem, és elindul a klasszikus rövidzár: támadás vagy passzivitás.
Onnantól már nem a valóságról beszélünk, hanem a védekezésről.

És őszintén, természetesen én sem vagyok kivétel.
Nálam ez sokszor túlmagyarázásban és mentésben jelenik meg, mintha még egy gondolat, még egy mondat majd biztonságot teremtene. Pedig a biztonság nem a mondatok számától születik, hanem attól, hogy van-e közös szándék: érteni akarunk-e?

Alkalmazkodás vagy kényelem?

A másik téma, ami ehhez kapcsolódik, az „alkalmazkodás” mítosza.
Sokszor mondjuk, hogy „az alkalmazkodó túlél”.
De közben néha azt látom, amit mi alkalmazkodásnak hívunk, az sokszor csak kényelemre optimalizált függőség. Ha hirtelen eltűnne az elektromos áram, az üzemanyag, a gáz, az olaj – vajon mennyien tudnánk valóban alkalmazkodni?
Nem csak túlélni pár napot, hanem élhető rendszert építeni újra?

Lehet, hogy nem az alkalmazkodásunk lett erősebb, hanem a függésünk lett mélyebb.
És ez ugyanaz a minta, mint a vitában: a felszíni működés megtart, de a gyökérhez nem megyünk vissza.

Szokásjog vagy nyitottság?

A „jóvanazúgy” világa sokszor nem gonoszság, hanem fáradtság.
Kimerült idegrendszerek keresik a gyors választ, a kész narratívát, a könnyebb utat.

De ennek ára van: a nyitottság lassan eltűnik, és helyette szokásjog marad:
• “ezt így szoktuk”
• “mindig is így volt”
• “ne bonyolítsuk”
• “minek ezen gondolkodni”

És közben egyre ritkább lesz az a fajta ember, aki képes nyugodtan, realistán – akár spirituálisan is – a lényeghez visszamenni, anélkül, hogy beleragadna egy nézetbe.

Középvonal: ahol a különbség nem veszély

Nekem a Középvonal ott kezdődik, ahol kimondjuk:
- A különbség nem veszély.
- A kérdés nem támadás.
- A bizonytalanság nem gyengeség.
- A tévedés nem szégyen.

A Középvonal nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértünk.
Azt jelenti, hogy van bennünk elég belső tér ahhoz, hogy a másik igazsága ne fenyegetés legyen, hanem meghívás:
„Mutasd meg, te honnan jössz, és én megmutatom, én honnan jövök.”

És ha ez megvan, akkor a vita újra azzá válik, ami szerintem valójában:
két ember közös okfeltárása.

Nem győzni akarunk.
Hanem látni.
Nem uralkodni.
Hanem tisztulni.
Nem “megmondani”.
Hanem visszamenni az alapokig.

Mert ott, az alapoknál kezdődik az igazi szabadság.

#Neorus #Középvonal #Coaching #Vita #Tudatosság #Szokásjog #Nyitottság #Alkalmazkodás #BelsőRendszer #KözösFrekvencia